In memoriam Csukás István In memoriam Csukás István

Első találkozásom a nagy mesemondóval, gyermekkoromra vezet vissza, mind oly sokunknak, akik az Ő meséin nőttünk fel. Természetesen ez nem személyes volt, hanem amit a lelkéből, gondolataiból adott az lett az enyém is.

Kedves mosolyával a bajusza alatt mindenkit rabul ejthetett. Telt múlt az idő, felnőtté cseperedtem, nekem is születtek gyermekeim. Pista bácsi pedig töretlenül csak mesélt és mesélt. Jó volt ezeket újra látni, hallani, olvasni. Ekkor már ezek a történetek érett emberként más tartalommal bírtak. Olvastam komolyabb verseit, írásait, amitől a mosolygós mesemondóból egy szellemi nagyság képe rajzolódott ki előttem. Ahogy telt múlt az idő a Jó Isten megengedte, hogy személyesen is megismerjem. Történt ugyanis, hogy megkerestek Balatonszárszóról, amikor a Csukás színházat megnyitották. Rendeltek tőlem jelmezeket, amik Pista bácsi mesehőseit ábrázolták. Ahogy készültek a kezem alatt, gondoltam egy merészet. Mi lenne, ha ember nagyságú szobrok lennének ezek a mesehősök. Mirr-Murr volt a kedvencem, úgyhogy neki is láttam. Amikor elkészült, megmutattam kicsi lányomnak, Sárinak, aki olyan 2 éves lehetett. Átölelte, puszilgatta ezt a hozzá képest óriás macskát. Nagyon szerethetőre sikerült. Kicsit félve, de ezen felbuzdulva megmutattam Csukás Istvánnak is. Megcsillant a szeme, szélesre mosolyogta a bajuszát, és azt mondta csináljak még ilyeneket, mert ez neki nagyon tetszik. Szerintem innen datálható az a jó kapcsolat vele, ami mindvégig elkísért minket.

Innen folytatom majd a Süsüs kalandokat, ami majd egy évtizedet ölel fel, de most ugorjunk az időben. Ez a 2020 fránya egy esztendő volt. Hideg, szürke február, annak is a 24. napja. Ha jól emlékszem, írtam már valahol hogy nem szeretem a telet. Reggel, szokás szerint elkísértem Sárimat az iskolába, majd bementem a műtermembe. Valahogy nem volt kedvem semmihez, pedig sok tennivaló akadt, mert készültünk egy eseményre. Nekem a Mesekiállítást kellet vinnem, és pár nappal előtte beszéltem a helyszínnel, és egyeztettünk Pistával, hiszen Ő volt a díszvendég és Róla is szolt ez az alkalom. Akkor már a vírus helyzet kezdett sötét fátyolként beárnyékolni mindent, és utólag már tudjuk hogy joggal aggódtunk a rendezvényekért. Halkan hallgattam valami zenét a Jazzy rádióban, amikor meghallottam a szörnyű hírt, „ Elhunyt Csukás István”. Kis szünet. Hallottam, hogy a bemondó tovább beszél, de nem értettem már szavait. Utána megint valami selymes jazz töltötte meg a műtermet. Csak néztem magam elé, majd arrébb toltam a teendők listáját.

Lázár Zsófia tollából

Megállás nélkül csengett a telefonom. Barátok, közös ismerősök hívtak és próbáltuk megérteni a megváltozhatatlan tényt. Másnap már tudtam mit kell tennem. Meghegesztettem a fém vázat, majd agyagot ragadtam. Hogy fejezhetném ki a gyász érzését másképp, mint alkotással. Olyan erősen láttam magam előtt az arcát, annyira éreztem a személyiségét hogy muszáj volt alkotnom. Fiam, Kristóf, akivel együtt dolgozunk, Ő intéz mindent, az Ő vállán nyugszik a menedzsment, megkért hogy filmre vegye az alkotás folyamatát. Első hallásra nem akartam. Ez annyira az én és Pista belügye volt számomra, de aztán beláttam hogy igaza lehet, mert hogy is lehet belügy az akit egy ország gyászol. Alig kezdtem el a munkát, amikor csörgött a telefonom. Agyagos kézzel próbáltam a legkisebb felületen tartani. Balatonszárszó, önkormányzat. Felkértek hogy készítsek egy mellszobrot Csukás István emlékére.…

Fülledt, esős nyári nap. Már a harmadik inget próbálja rám a feleségem. „Nem mindegy Szívem hogy nézel ki, hiszen ma avatjuk Csukás István mellszobrát, és sok ember elé kell kiállnod.” Ráhagytam, persze igaza volt. Én meg izgatott. Jaj, el ne felejtsem, Kristóf fiam születésnapja is ma van, július 25-én. Egy órával az esemény előtt érkezünk a színházhoz. A bejáratnál ázott lepel takarja el a szobrot a kéretlen nézelődők elöl. Már messziről jól olvasható, „CSUKÁS SZÍNHÁZ „ Ugyanabban a látómezőben, Balatonszárszó tábla, vasútállomás. Belesüvít a halk morajba a vasút szignálja és hogy honnan – hova érkezik éppen szerelvény. Egyre csak gyűlnek az emberek. Nagyon sokan jönnek, és kicsit már aggódnak a szervezők, hogy mindenkinek legyen ülőhely, pedig elég nagy a nézőtér. Szerencse, hogy fedett a nézőtér, mert az eső csak nem akar alábbhagyni. Mindenki a helyén, ahogy a protokoll is megköveteli a fővédnök, kulturális államtitkár helyettes asszony is elfoglalja a helyét. Versek, beszédek követik egymást. Egyre izgatottabb vagyok, mert nemsokára nekem kell kiállnom a plénum elé, és mondani valami frappánsat. Amikor készültem, néhány vázlatot próbáltam írni, de aztán mindet eltéptem, mert nem akartam véletlen se belenézni valami papír cetlibe. Az nem én vagyok. Az alpolgármester lépett a színpadra. Nála se volt jegyzet. Hátra tett kézzel kezdte mondanivalóját. Úgy beszélt, olyan átéléssel, mintha a legszebb verset szavalná. Megállt a levegő. Méltóság, tisztelet, szeretet csengett szavaiból Pista felé, és attól a perctől nem esett, hanem a fellegek is a nagy mesemondót siratták. Elérzékenyültem szavaitól, és ahogy felnéztem néhány hölgy szemében könnycsepp csillant. Ezek után már könnyű dolgom volt a színpadon. Sztorizgattam, méltattam, emlékeztem. Szerencsés hely ez a Balatonszárszó, állapítottam meg, mert József Attila mellett volt nekik egy Csukás Istvánjuk is. A felhők könnyei közt lelepleztük a szobrot, ami az utánunk jövő nemzedékeknek is hirdetni fogja, hogy „Nincs szebb mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni.”

- Megyeri János szobrászművész

2021. március 28. További cikkek